Aki egyébként egy tök normális pali, bár mindennapinak a színpadon kívüli életben sem mondanám. Szarkasztikus humora, lehengerlő egyénisége "átjön" egy személyes beszélgetésben, átjön színpadi jelenlétén, és persze a zenéjén. Warren Vachéról van szó, aki a jazztrombitások (kornettosok) között az abszolút csúcskategóriát képviseli. A New Orleans Swing 2010 második napján "kisöccsével", a nála némileg alacsonyabb, ám jelentősen szélesebb klarinétos Allan Vachéval és a Szalóky Béla által erre az alkalommal összerakott Hungarian Swing All Stars tagjaival játszott együtt. Az alkalmi formáció mint műfaj jellegénél fogva nem kínálhatott olyan kidolgozott produkciót, mint a tegnapi Budapest Jazz Orchestra koncert, de nem is ez volt a cél. Itt az volt a feladat, hogy a zenészek egymásra találjanak, hogy olyan pillanatok jöjjenek létre a koncerten, amilyenekre emlékezni lehet akár évek múltán is. Azt hiszem, ennél több is kijött az egészből.

Már ahogy elkezdődött, csak a magyarokkal, az jó volt. Aki nem hallotta még a Vaché testvéreket, azt gondolta, nem is kellenek ők ide. A Szalóky Béla – harsona, kornett, ének, Korb Attila – zongora, harsona, kornett, szárnykürt, ének, Gyárfás István – gitár, Oláh Zoltán – bőgő és Cseh Balázs – dob összetételű kvintett teljesen rendben volt. Swingeltek, húztak, mosolyogtak és az első perctől kezdve élvezték azt, amit csináltak. Talán csak a repertoáron lehetett lemérni, hogy nem sok idejük volt összetenni a zenekart, de hakniszaga még csak messziről sem volt az egésznek, úgy volt jó, ahogy volt. Béla hihetetlen hangszerbiztonsága figyelemreméltó, Attilán mindig ámulok, hiába játszom már vele a Bohémban 13 éve, sokoldalúsága, fejlődési sebessége és kreativitása lenyűgöző, Gyafi hozta a szokásos magasszintű formáját (ld. a tegnapi posztot), Zoli mindig jól bőgőzött és mindig még jobban, ha élvezte a zenésztársakat (most ez utóbbi volt a helyzet), Balázs pedig azon kevés (de szerencsére egyre nagyobb számú) dobosok egyike, aki hajlandó az általánosan megszokotthoz képest harmad-dobszerkón dobolni és ha úgy hozza a sors, akkor megelégszik azzal is, hogy csak kísér. Ha szólózni nyílik alkalma, akkor pedig nem akarja feltétlenül nyolc ütemen belül megmutatni, hogy mit tanult az elmúlt húsz évben. Egy szó mint száz, ma is a zenészek alázata volt az, ami leginkább garantálta a minőséget.

No, néhány szám után jött Allan Vaché, aki már járt korábban is Magyarországon, néhány éve a Hot Jazz Banddel lehetett őt hallani. Mi a Bohémekkel két éve a Sacramento Jazz Jubileen elég sokat hallgattuk Allant több ottani All Stars csapatban. Kiváló zenész (bátyja meg is dicsérte koncert után a vacsoránál: "You played good tonight, little brother!"), hihetetlen könnyedséggel folynak ki ujjaiból a legvirtuózabb futamok is, tisztán és tévedhetetlenül fújja kia magas hangokat is, ha kell, mindezt pianissimóban és persze swingel minden hangja. Mindezzel együtt ember, nincs földönkívüliség a játékában.

Ellenben bátyja, Warren Vaché egy űrlény. Emberi minden megmozdulása, minden frázisa, de ahogy kezeli a hangszert, ahogy mozgat (néha szó szerint) minden frazírt, ahogy minden hangja beszél, ahogy vált a legkülönbözőbb hangulatok és játékmódok, hangszínek között, s amilyen technikai biztonsággal és kreativitással teszi ezt, az tényleg hihetetlen. Ott ültem és nem hittem el. "Ufópisztikus". Hozzá nem lehet felnőni. Őt még kiszolgálni is nehéz. Ő az a megközelíthetetlen világszínvonal (igen, nem "Föld-színvonal", hanem világszínvonal, vagy ha tetszik, "űrszínvonal"), ami az első hangjától az utolsóig nyilvánvaló volt. Ahogy Allan színpadralépésével "csupán" egy kiváló, elsőrangú és méltán világhírű szólistával többen lettek a magyarok a színpadon, úgy Warren érkeztével viszont minden megváltozott. Az ő tudása, lénye, zeneisége meghatározta a színpadot, a számokat, mindenki akarva-akaratlanul őt leste, hozzá igazodott. És nagyon jól igazodtak a magyar legények, Warren "űrlénysége" és "színpaduralása" nem nyomta le őket. Inkább az volt az érzésem, hogy mindenki kihozta magából a még benne rejlő pluszokat is, nem riadt meg a feladattól, hiszen mindenki tudta, hogy ezt az embert úgysem lehet utolérni. Kicsit olyan volt, mintha maguk a zenészek is transzban játszottak volna, mint akik el sem hiszik, hogy ezzel az emberrel vannak egy színpadon, talán csak álmodják.

Warren mindenesetre hozta emberi formáját is, szúrós nézésében mindig ott volt szarkasztikus humora is, bohóckodott a színpadon, bátorított és dicsért, irányított és elismert – és közben persze űrlény módjára trombitált. Egy, tessék megkapaszkodni, 100 dolláros Yamaha tanulóhangszeren. Nem a méregdrága hangszer és a még drágább és speciális fúvóka a titok feltétlenül. Azt hiszem, Warren Vaché kínai műanyagtrombitán is világsztár lenne.

A koncert után pedig őszintén dicsérték mindketten a zenészeket, s egymásra licitálva dobták be újabb projekt-ötleteiket, hogy mit hoznának még el szívesen Magyarországra. Reméljük, hogy lesz folytatás!

(Ja, és a fenti fénykép a Vaché testvérekről az asconai jazzfesztiválon készült. Zárásként pedig álljon itt egy kalózfelvétel, a koncert ráadásszáma, az Indiana – ha Béla leszedi a fejemet, akkor persze én is azonnal leszedem az oldalról, úgyhogy addig tessék meghallgatni, amíg még fent van :-))