Woody Allen klarinétozását felvételről már már hallottam, de a budapesti koncerten nem voltam ott, tehát általánosságban a jelenségről írok. A vélemények általában végletesek: vagy azt írják, hogy rettenetesen klarinétozik, egyáltalán hogy mer kiállni (kiülni) közönség elé s ezért a szennyért pénzt felvenni! - vagy azt, hogy nem nagy zenész ugyan, de egyrészt megmondta előre, másrészt megérte látni Woody Allent. Először is: valóban előre megmondta, hogy nem tud csurákozni (tipikusan Woody, van benne egy kis polgárpukkasztás - de persze elvtelennek is lehet titulálni, bár a koncert meghallgatásáról akkor is a vevő dönt), másodszor azért nem is annyira rossz. Mást kell benne keresni. A New Orleans jazz a mai rohanó, hangos zenék közepette öreges, unalmas, főleg, ha hiányzik belőle az a fajta ún. "uplifting feeling" (erre sajnos nincs igazán jó magyar kifejezés, az a lényeg, hogy önkéntelenül vegyük át a zene ritmusát, s járjon kezünk-lábunk, szinte boldog transzban), amit a New Orleans-iak annyira tudnak - és akkor azért, ha öreg is, jó a zene. Nos, ez a fajta feeling legalább részben biztosan megvolt Budapesten. A zenekar ugyanis nem Woody Allenből áll. A zenészei jók. Eddie Davis zenekarvezető-bendzsóst itthon is sokan ismerhetik, Benkó Sanyi többször hozta Magyarországra (én még kisnövésű koromban a kecsófalvi művházban csodáltam a játékát). Virtuóz is és a stílusérzéke is rendben van. John Gill (aki talán most dobolt, de nem vagyok benne biztos, mert harsonázik és bendzsózik is) szerintem Eddie-nél is stílusosabb figura. 1994-ben Steve Pistorius New Orleans-i triójával én hoztam őt Magyarországra a Bohém Fesztiválra, s San Franciscóban is találkoztunk még 1997-ben. A zenekar persze New Orleans-i számokat játszik, egy kicsit már fehérebb, New York-iasabb stílusban, de azért a feeling megvan. Hogy "uplifting" volt-e, nem tudom, nem voltam ott, de nagyon rossz biztos nem volt. Woody Allen persze, hogy a zenekar messze leggyengébb tagja, de azért a dolog alapvető szabályait ő is érti. Nem rossz a feeling, bár enyhén szólva kevéssé swingel (igen, swingelni a szó eredeti jelentésében minden zenében kell, még Mozartban is! - ebbe most ne menjünk bele, hosszú lenne és esetleg félreérthető), bontogatja a hármashangzatokat, ahogy kell, persze, klarinétozni nem igazán tud, de a zenei folyamatot nagyon nem rontja. Az igazi New Orleans-i szólók zeneileg egyébként is mindig egyszerűek, noha a nagyok be tudják hergelni magukat és a közönséget is, de sajnos az erre való képesség jónevű zenészeknél sem mindig egyértelmű tartozék. Woody klarinétjátékával nem tudja hergelni a közönséget, csak ül, bontogatja a hangzatokat, akadozó ujjakkal dadog, és gágog a hangszerén - mindezt tűrhetően stílusosan.

Az internetes szakmai Dixieland Jazz Mailing List témái között időről-időre felbukkan Woody Allen rettenetes zenei teljesítménye. És mindenki anyázza, ki van akadva és persze elsősorban irigykedik, hogy ő markolja fel a nagy lét azzal a minősíthetetlen szarral, amit produkál, és nem az igazi zenész. Igen ám, ezzel a nagy földbedöngöléssel szakmailag valamelyest egyet is értek, de hát könyörgöm, Woodynak van neve, a jó zenésznek meg nincs. Woodyra bemegy a szűk párezres rajongótáboron kívül tízezer ember és még másik félmillió néhány napig hallja-látja a New Orleans jazz kifejezést. Ezt mi, jazz-zenészek SOHA nem tudnánk elérni. Hacsak nincs valami másik foglalkozásunk is, ahol médiasztárságig lehet vinni. Ezt a plusz (tk. ingyen) reklámot ki kellene használni. Ha rosszul sáfárkodunk vele, akkor persze neki nagy lesz a híre, nekünk semekkora. Pedig rá lehetne erősíteni a műfaj viszonylagos ismertségére a saját érdekünkben. Nézzétek meg Benkó Sanyit, mit csinált? Miért most dobta be a YouTube-os hírét? Van esze! Ilyenkor minden más hülye jazzista rákezdi, hogy ez a Woody ez rettenet, én vagyok a jó, engem tessenek meghallgatni. Persze, tízezren? Min. 7500 Ft-ért, netán ötvenezerért? Ugyanez a helyzet Bill Clinton szaxofonjátékával (persze én is dilettánsnak tartom, hogy a minap egy amerikai jazzmúzeumba került az elnöki szaxofon mint jazztörténeti ereklye), még jó, hogy róla csak beszéltek, hallani nem nagyon lehetett. De, hogy magyar példával is éljek, kihasználható Illényi Katica közelmúltban kivirágzó jazzes vonulata is (ráadásul Katica, egyébként egykori kedves zeneakadémiai évfolyamtársam, kiválóan hegedül és számaihoz élvonalbeli jazzmuzsikusok produkálják a zenei körítést), hogy a Cotton Club s mások ismertségéről ne is beszéljek. Megvan a veszélye, hogyne volna, hogy a zeneileg, vagy stilárisan nem minőségi, de népszerű produkciók "félretájékoztatják" a közönséget, de a legtöbb ilyesfajta dolgot én inkább a műfaj népszerűsítéseként fognám fel. A Jazz+Az egykori feltűnése pl. teljes tévedés volt és sokak fejében raktározott el téves képzeteket az egyébként sokszínű és sokrétegű jazzről. Mert amit ők csináltak, az azért nem fért bele a jazz fogalmába. Bár lehet, hogy csak szerintem.

A probléma persze ugyanaz, mint annak idején a klasszikusok diszkóritmusban c. abszolút ártalmas förmedvények esetén. A jazznél én mégsem érzem annyira a torzulást. Valljuk be, hogy nem egy hazai és külföldi csapat sokkal rosszabb minőségű jazzmuzsikát játszik, mint Woody and his gang. Még akkor is, ha esetleg a klarinétosuk jobb. Mégis leszólják a Woody Allen-féle koncertet, mert ők a jazzisták, ők értenek hozzá. Közben pedig a filmrendezéshez sem értenek.

És a hosszú polémia-poszt végére akkor egy látszólag nem idetartozó bekezdés az Oscar Peterson nevű zseniről. Kicsit nagy volt a kontraszt az elmúlt napokban a hírekben: Peterson halálhírét ugyan a karácsonyi forgatag is eltüntette egy kissé, de Woody érkezése egyértelműen zajosabbnak bizonyult. Tk. mind a kettőt a neve miatt hallgatják-nézik az emberek. Csak Peterson zenészként szerzett magának nevet és zenészként tudott megtölteni akkora csarnokokat, amekkorákat Woody Allen. És tolongtak a rajongók az aláírásáért. És általában azok közül is sokan ismerik valamilyen szinten, akik egyébként a jazztől távoltartják magukat. Szóval a sznobok is tódultak a koncertjeire. Viszont a zenészek is. És nem fanyalogtak. Sajnos egyre kevesebben vannak már, akik a tehetségükkel, zeneiségükkel tudnak a csúcsra jutni, s ott meg is maradni. Kellenének a jazzsztárok. Persze a New Orleans jazzben, dixielandben ezt nem nagyon lehet elérni. Ezek a stílusok egyébként sem sportcsarnokba valók. (Megint csak nem Benkó Sanyinak akarok reklámot csinálni, de a "világ legnagyobb dixie-kocsmája" c. marhaságot nagyon jól kitalálta!) Ha Peterson ilyesmit játszott volna, senki nem ismerné már. A New Orleans jazz eladásához kell egy hangulatos kocsma (esetleg kis koncertterem) és jó zene, vagy egy nagy sportcsarnok, nagy médianév és jó marketing. Woodynak kell a marketing, Benkóéknak is - nekem, nekünk is kellene, a fene egye meg! Petersonnak nem kellett marketing. Ott volt a zenéje.

Ui.: Aki ebben a posztban tanulságot keres, ne törje magát, nincsen benne. Csak hangosan gondolkodtam és közben grafológiailag megnyilvánuló szómenésem volt.