Bohémélet

Tegnap (december 29-én) Los Angelesben meghalt Freddie Hubbard jazztrombitás. 70 éves volt. Talán az utolsó a nagyok közül. Vannak még egyáltalán nagyok? Vagy ez is csak ilyen "bezzeg az én időmben" dolog? Netán csak nem vesszük észre a köztünk élő nagyokat? A fene tudja, a jazz aranykora biztos elmúlt. Mi Bohémok is elsősorban reprodukálunk, mégha kreatívan próbáljuk is tenni a dolgunkat.

Hubbard tulajdonképpen fiatalon halt meg. '95-ben együtt voltunk Doc Cheatham amerikai jazztrombitással egy svájci fesztiválon. Doc akkor már 90 éves volt. Következő évben már térdoperációja miatt nem tudott eljönni a Bohém Fesztiválra (pedig 70 év után játszott volna ismét Magyarországon!), majd még egy évre rá, 92 évesen meghalt: egy washingtoni jazzklubban játszott 4 órát (!), majd a szállodai szobájában örökre elaludt. Doc helyett fél nap alatt szereztünk 1996-ban amerikai vendégtrombitást: Zeke Zarchy a Goodman, Glenn Miller, Sinatra zenekarok első trombitása volt, akkor 81 éves. Ma is él, de már nem trombitál - igaz, ő sosem volt akkora név, mint Cheatham vagy Hubbard. Valamit tudnak ezek az amerikaiak, nálunk a rézfúvósok (legalábbis a zenekariak) 25 év szolgálat után nyugdíjba mennek. És tényleg nem nagyon tudnak belefújni a hangszerbe. Az amerikaiak máshogy fújnak (technikailag is, legalábbis a hozzáértő rezes Bohém-fiúk ezt mondják mindig). Mintha Amerikában úgy képeznék a trombitásokat, hogy a kevéske nyugdíj számolgatása helyett halálukig tudjanak abból pénzt csinálni, amihez értenek. S még élvezik is, el sem nagyon fáradnak. (Vagy azért tudják élvezni, mert eleve a nyugdíjuk sem olyan kevéske?)

Szóval Hubbard november 26-i szívinfarktusát követően már nem nagyon tért magához, nem érte meg a 2009-es esztendőt. Azért így is tovább trombitált, mint legtöbb magyar kollégája. S az, hogy a régebbi jazzstílusok nagyjai elmentek (Lajos Armstrong, ugye, Bobby Hackett, Wild Bill Davison, Roy Eldridge és még sokáig lehetne folytatni), az szinte természetes, hiszen ők korábban kezdték, korábban fejezték be. Nálunk sajnos idejekorán meghalt Tomsits Rudolf (vele még a Bohém hajnalán együtt dolgoztunk egy rajzfilmzenén). 1997-ben az Oslo Jazz Festivalon kezelhettem az akkor 90 esztendős Benny Carterrel, aki még visszafogottan, de aktívan szaxofonozott (s fiatalkorában hosszú ideig kiválóan trombitált is) - négy évre rá ő is meghalt. (Egyébként 94 évig élt a szintén haláláig aktív zenész Spiegle Wilcox, aki még Bix Beiderbeckével harsonázott egy zenekarban.) De Miles Davis és Gillespie után azért a modernebbek is jócskán fogyatkoznak, Maynard Ferguson is meghalt 2006-ban. A mi öreg műfajunk képviselői már vagy meghaltak, vagy minden egyéniségük, sajátos stílusuk ellenére reprodukálókként vannak számontartva, pedig rengeteg jó trombitás van: az amerikai Warren Vaché, Ed Polcer, a francia Patrick Artero, a svéd Bent Persson, vagy akik már Kecskeméten is jártak Bohém Fesztiválon: az ausztrál Bob Barnard, az amerikai Duke Heitger, a 2009-ben is fellépő német Herbert Christ vagy a kanadai üdvöske, a 25 éves Bria Skonberg. De hát ők hiába nagy nevek a szakmában, felénk kutya sem ismeri őket - pedig lehet, hogy érdemes lenne.

A modernebb irányzatok képviselői közül én most hirtelen csak Arturo Sandovalt, Randy Breckert és (a legutóbbi New York-i tartózkodásomkor személyesen is megcsodált) Wynton Marsalist tudnám megemlíteni, mint tényleg világhíres és nálunk is ismert (mert a kettő sokszor nem ugyanaz!) neveket. (Ki tudja, hogy ki az a Nicholas Payton? Pedig jazz-szinten világsztár.) Én vagyok lukas agyú és hiányos memóriájú, vagy tényleg nincsenek már igazi sztárok? Vagy tényleg halott zenét játszunk? Vagy megevett minket a kereskedelmi tévék világa?