A hétvégén az eddigi (legalábbis egyik) legnagyobb zenei élményemet éltem át. Mégpedig a bánki Louis Armstrong Jazz Fesztiválon, ahol jómagam is játszhattam egy igen jó erőkből álló nemzetközi formációban, ami jóformán a koncerten találkozott először. Maga az együttmuzsikálás is nagyon nagy élmény volt, s a közönségből is mindenki egyöntetűen lelkesedett a produkcióért, de az igazi katarzist a koncert utáni örömzene hozta, nem utolsósorban Korb Attila jóvoltából.

Na de, menjünk szép sorjában: a két évvel ezelőtti Bohém Fesztiválról is ismert német trombitás, Herbert Christ kapta a feladatot, hogy H. Ch. and his Rhythm Kings néven szedjen össze egy internacionális csapatot. Egy-két email és összejött az ötnemzetiségű (akkor még virtuális) csapat: H. Ch. - trombita/ének (Németország), Korb Attila (Bohémország) - harsona/ének, Göran Eriksson (Svédország) - altszaxofon, Ittzés Tamás (Bohémország) - zongora/ének, Tim Philipps (Anglia) - bendzsó/ének, Christophe Szykulla (Franciaország) - tuba. A délelőtti próbán nem tudtam ott lenni (s mivel én vittem a tubát, Christophe is csak a többieket nézte), du. meg anyi időnk volt a színpadon, hogy egy nótát végigjátsszunk, kettőbe meg belekezdjünk. Hát mit mondjak, néha szanaszét voltunk. A Herbert által összeírt számok háromnegyedét nem is ismertem, de kicsaptam este magam elé az akkordsort, aztán menjünk! Nagyon jó is volt, mindenki azt mondta, hogy úgy szólt, mintha összeszokott régi csapat lennénk. Joe bácsinak (merthogy amerikás Murányi Jóska születésnapját egy Lajos Armstrong Fesztiválon még egyszer meg kell ünnepelni, főleg, hogy Joe itt hagyományosan műsorvezető és "ha tetszik a zenekar, beszállok" típusú sztárvendég), szóval Joe bácsinak nagyon tetszett a hatosfogat, be is jött négy számra legalább. Klarinétozott, énekelt, nagyon jól. Mi meg adtuk alá, dob nélkül.

No, szóval jó volt, állítólag lesz belőle videó. De ami ez után jött (ja, előttünk a Hot Jazz Band volt, igen jól játszottak, utánunk meg egy ukrán-lengyel vegyesbanda, minőségi kivitelezésben, mint a közös EB-pályázat): a koncert végeztével jött a jam session. A hivatalos örömzene a Tó Hotel kertjében volt, de Herbert megkérdezte, hogy szerintem baj-e, ha ő inkább tuba-bendzsó kísérettel az étteremben kezd muzsikálni. Mondtam, szerintem kifejezetten jó ötlet. Úgyhogy kint ment a csinnadratta (hallottam fél füllel, Attila jókat kornettezett, ott volt a szintén a Bohém Fesztiválról ismerős holland Antoine Trommelen Quartet is), bent meg a három legény leült a szabad asztalokhoz és elkezdtek spontán játszani. Én bementem velük, mert kíváncsi voltam, mi lesz ebből. Haláli laza volt, de elegáns, oldott New Orleans-i muzsika. Voltak vagy öten rajtunk kívül. Aztán kezdtek beszivárogni az emberek kívülről, Jöttek a zenészek is. Először Joe a feleségével (tündéri norvég hölgy). Bényei Tamás ottmaradt jamelni, bendzsón és trombitán is játszott, jól, stílusosan, ahogy szokott.  Aztán érkezett Göran az altszaxijával. Ezt már Joe sem bírta, előpakolta a klarinétot, s játszott, énekelt, vigyorgott. Mindenki élvezte, a tömeg egyre nőtt. Egy idő után vége lett a kinti muzsikálásnak, akkor már Antoine is bejött, s egy olyan szopránszaxofonszóló közepette közelítette meg a mellettem lévő szabad széket, hogy mindenkinek leesett az álla. Kitört az ováció, a muzsika ment tovább, végtelenül, de nem unalmasan. A zenészek egy bolyban, de szanaszét ültek, ahol szék volt az asztaloknál, szólók alá a fújták a ritmikus riffeket (backgroundot, ha így jobban tetszik a magyar füleknek), Joe-val, Antoine-nal énekeltük a háromszólamú tartott akkordokat, ritmizáltunk, tapsoltunk. Herbert és Joe is többször hiányolta a hegedűmet, de sajnos nem volt nálam és más sem tudott kölcsönözni, pedig megkérdeztem a jelenlévőket - de hát ki a fene szaladgálna hegedűvel egy jazzfesztiválra nézőnek? De nagyon jó volt bent ülni a jam session közepén, zenészkollegák között úgy, hogy ugyan nem játszottam, mégis közvetlen közelről, szó szerint belülről résztvevője voltam az egésznek, 10 centiről hallottam, hogy Antoine, Göran vagy Joe miket fújnak a középszólamokban, hogyan figyelnek egymásra, s váltanak azonnal, ha valami nem stimmel a többi szólamhoz. Ekkor már azt hittem, nem lehet tovább fokozni a hangulatot, a földön is ültek, mindenki tapsolt, szájtátva hallgatott, s a zenészek kihozták magukból a maximumot - de megérkezett Attila (addig kint beszélgetett egy zenésszel), s még rádobott. Már az első harsonahangjai is elismerést csaltak ki mindenkiből, de amikor az egyik nótában (ott még tudtam, melyik volt, most csak arra emlékszem, hogy 32 ütemes A-A-B-A forma, jajjj) elkezdett szólózni, akkor még az is elkezdett figyelni, aki addig nem tette volna. Már az első kör után odahajolt hozzám Antoine: "He is fucking great!", aztán a kör végén Joe bácsi elkezdte biztatni: "Come on Attila, one more." A "one more" még néhányszor megismétlődött, mindenki kiabált, tapsolt a körök végén, s Attila csak ment tovább, minden periódusban újabb és újabb zenei ötletekkel előállva. Már az első kör végén is abba lehetett volna hagyni, úgy fel volt építve a szólója, de nem, mindig rá tudott tenni még egy lapáttal. Egyszerűen zseniális volt. Fel kellett volna venni, le kellett volna írni - vagy csak mindenkinek ott kellett volna lenni. Hat kör volt a vége, meg iszonyatos őrjöngés. Én végigtapsoltam a hat kört a holland dobossal és Jorunnal (Joe feleségével) egyetemben, nem kíméltem magam, vitt az eksztázis, fájt a karom még másnap is. Antoine eleinte tapsolt, utána csak hitetlenkedve rázta a fejét, a végén őrjöngött. Pedig ő sem piskóta zenész, sőt a legeslegjobbak közül való. Mindenesetre itt mindenki szeretett mindenkit, s Attila elvitte a pálma egy részét. Büszke is voltam rá, meg örültem, hogy ott lehettem, s kicsit sajnálom, hogy csak hallgatóként, de talán így volt jó.

Herbert azóta írt, s megerősítette, hogy mennyire élvezte a szextettet is, különösen kettőnk duóját (a Wild Man Bluest játszottuk trombita-zongora felállásban), s bizony, a jam neki is ritka nagy élményt jelentett. Én mindig büszke voltam a Bohém Fesztiválok jamjeire, de mindig a meghívott zenészek miatt volt jó. S lám, végre más fesztiválok szervezői is kezdenek rájönni, hogy nem csak a nálunk meghonosított angolszász hagyományúnak csúfolt, de valójában germán beütésű kelet-európai hangos, érzéketlen, militarista dixieland vonulatot kellene erőltetni, mert az igazi muzsika nem ott van. Elképzelem ezt a jamet egy-két hazai ismert névvel - nem, inkább nem képzelem el... Még jó, hogy most már Bényei Tamás, Korb Attila is egyre ismertebb nevek itthon. Most már arra vagyok büszke (ha lehetek ilyesmire), hogy 17 év Bohém Fesztiválozás után már máshol is van igazi muzsika. Nem is akármilyen. A jamen jobb, mint nálunk.

No de vigyázzatok bánkiak, mert nem tudjátok, hogy mit főztem én ki már két éve a 2009-es Bohém Fesztiválra. S már tudom is, hogy összejön, mert megvannak a visszajelzések. Azt lesz csak a fesztivál, ott lesz aztán az igazi muzsika! Csak győzzétek befogadni!