Tul vagyunk a Jubilee felen. A nyito felvonulas, az Opening Parade nagy marhasag - de megis csodas elmeny zenesznek, kozonsegnek egyarant. Mi egy 1923-as tuzoltoauton zsufolodtunk ossze, volt mindenfele zenekar, helyi noegylet (fotok kesobb lesznek a honlapon), az utca tomve emberekkel, mindenki integet - mint annak idejen majus 1., de megsem. (Es megis jobb, ha George Probert vigyorog es integet a podiumrol, mintha Kadar elvtars...) A Parade utan pedig belevetettuk magunkat a fellepesek soraba. Eddig mindenesetre nagy sztarok vagyunk - legalabbis tobbnyire ugy kezelnek minket. Az teny, hogy nem vagyunk rosszak, sot egyre lazulunk, s a szinpadi jokedvet a kozonseg nagyon dijazza.

Penteken meg viszonylag kevesen voltak (azert volt olyan helyszin, ahol telthaz fogadott minket), de szombaton szinte mind a 32 helyszin tele volt. Volt olyan is, ahol sorban alltak az emberek, nem tudtak bejutni - pedig 500 fo korul van az atlag nezoter. (Szoval egyszerre legalabb 10-15 ezer ember van itt - vegul is a 4 nap alatt 70 ezerrol beszeltek, szoval lehet, hogy tobb.) Sikerult tobb nagy oreget elkapni, Tom Saunders, Jim Galloway, John Sheridan, Jake Hanna, Allen Vache, Harry Allen, Dan Barrett, John Allred, Joe Ascione, Paul Keller es meg sokaig lehetne sorolni, ki mindenki van itt. Meg persze a "regi" kecskemeti ismerosok: a Boondockers, a Cell Block 7, a Fulton Street Jazz Band es sok-sok ismeros zenesz. Nincsen 2 szabad percunk sem, nekem legalabbis szinte kotelessegem vegiglatogatni az osszes zeneszt, ma a ragtime-osokhoz is bekukkantottam (nekik kulon termuk van az egyik hotelben).

Charlie mar-mar sztar (poenkodik a dobok mogott), Zoli is hozza a vigyori format, szeretik is a nepek, Miki pedig mindig is kedvenc volt. A ragtime-okat, a poenokat es a magyar szamokat nagyon veszik, a hegeduk unikumnak szamitanak, a tolcseres hegedu pedig egyenesen csodaszamba megy. Mindig megkoszonik, hogy itt vagyunk, a szombati utolso koncert utan tobben fenykepezkedtek is velunk (nok persze), hiaba, no... Jo-jo persze, ha tetszunk a kozonsegnek, de egyszer jo lenne nem jatszani, csak leulni es hallgatni a tobbi zenekart, mert vannak nagyon jok is. Meg nagyon rosszak. A 120-ba belefer vegul is... Ami viszont szinte mindenutt csapnivalo, az a hangositas. Persze itt mindenki onkentes, kulonben nem tudna mukodni egy ekkora fesztival - es ugye 32 helyszinre nem tudnak legalabb dupla annyi hangmernokot hozni (mert ugye reggel 10-tol este 11-ig megy a muzsika), ezert aztan berakjak a mikrofonokat es a keverot, s mindenki megtalalja a maganak megfelelo beallitast - vagy nem. Ugyhogy a legtobb helyszinen 20 percunk van arra, hogy a masik zenekar kipakoljon, mi be, s meg a szinpadot is atrendezzuk, az osszevissza kavarodott mikrofonok kozott rendet vagjunk es meg valamifele normalis hangzast is kikeverjunk. Nem konnyu, de mar egeszen belejottunk.

Bob, a kiseronk, nagyapank es soforunk is egeszen belejott a bohemkodasba, ugy viselkedik, mint egy bandatag, s hajlott kora ellenere olyan fiatalos poenokkal ugrat minket, mintha evek ota velunk lenne. Szoval minden nagyon szep, minden nagyon jo - kiveve, hogy szombatra megjott a huvos, esos ido, meg 20 fok sincsen.