HTML

Bohémélet

A Bohém Ragtime Jazz Band tagjainak (fő- és albohémek) mindennapi bohémságai és komolyságai, globális titkok a klasszikus jazz világából

Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com

Utolsó kommentek

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Elmúlt százéves, feltámadt

2010.08.30. 02:02 főbohém

A budapesti New Orleans Swing 2010 fesztivál harmadik, zárónapján feltámadt Django Reinhardt. A francia cigány jazzgitáros (aki egyébként Charleroi mellett, Belgiumban született) születésének 100. évfordulójáról januárban már hírt adtunk a BohémBlogon. Most Budapesten a swing-gitározás Jóskapistájának, vagyis Joscho Stephannak és triójának jutott feladatul a jeles évforduló kapcsán Django szellemének megidézése. Jelentem, a feladat tökéletesen sikerült, augusztus 29-én este a Művészetek Palotájában Django gyakorlatilag feltámadt.

Be kell vallanom, némi félelemmel mentem el a koncertre. Egyrészt, mert azt prejudikáltam, hogy noha ez teljesen más hangzás, más jellegű műfaj, mint az előző két este, de azért azt a két koncertet nem lehet felülmúlni, de még megközelíteni sem, pláne egy homogén, variálásra kevéssé alkalmas hangzású trióval. Azt tudtam, hogy fantasztikusak, mert a tavalyi bánki fellépésüket felvételről végigélveztem (személyesen nem tudtam akkor ott lenni, mert a Bohémekkel Asconában játszottunk), de ez nem tűnt feltétlenül elégnek. Ráadásul még fáradt is voltam, ami köztudottan nem segíti elő a koncertélmény kellő mértékű befogadását. A Joscho Stephan Trio aztán két órán keresztül játszott (beleértve a négy ráadást) és tökéletesen rámcáfolt.

Joscho Stephan mindent tud. Tudása, játéka annyira lenyűgöző, hogy nem zavar, hogy gyakorlatilag egyszemélyes a zenekar. Néhány bőgőszólótól eltekintve Joscho gyakorlatilag végigszólózta a koncertet. Persze ha nincs a két kísérőhangszer, akkor Joscho sem tudott volna így kibontakozni, s ketten bizony fergeteges húzású bandát kanyarítanak alá (bőgőn Max Schaaf, ritmusgitáron Joscho édesapja, Günter Stephan játszik). Megvallom, nem vagyok nagy rajongója a gitárnak. Nem tartom elég kifejezőnek a gitárt, mint hangszert, nem tud elég érzékeny, nem elég emberi, kicsit gépies, kicsit mű – általában. Azért hallottam már néhány gitárost, aki rámcáfolt (illetve meggyőzött az ellenkezőjéről), de Larry Coryell, vagy akár Tommy Emmanuel (és még néhányan) az üdítő kisebbséghez tartoznak. És oda tartozik Joscho Stephan is. Ha valaki technokratának nevezi, nincs igaza. Igaz, hogy használ olyan fordulatokat, amiket gyakran elsüt egy-egy szólóban, de hát annak idején Bix Beiderbecke is azt válaszolta állítólag, amikor valaki megkérdezte, hogy honnan veszi egyéni fordulatait: "mint mindenki, a felvételekről". És Joscho hatalmas pattern-tárházzal rendelkezik, s ezeket szinte végtelen számú módon tudja kombinálni. A gitárja beszél, énekel, nyög, dalol, mikor mire van szüksége. Technikai repertoárja lenyűgöző, hangszínei olyan sokfélék, hogy bizony, nem untam meg a homogén hangzást két órán keresztül.

A figyelem fenntartását jól szolgálta a hibátlan dramaturgiájú műsorösszeállítás. Voltak olyan pillanatai a műsornak, amikor egy-egy szám után azt éreztem, hogy elég, MOST kéne abbahagyni (ez az érzés sosem fogott el a számok alatt). Aztán akkor jött mindig valami olyan, ami újra felébresztett és szinte mindig már az első hangtól kezdve a zenére kellett figyelni, s csak a zene elmúltával vettem észre, hogy fáradt vagyok, menjünk már haza. De nem, megint jött egy újabb szám, újabb varázslat. Amikor már nem lehetett fokozni a jazz-standardek fergeteges kavalkádját, akkor jött Mozart KV 331-es A-dúr zongoraszonátájának III. tétele (vagyis a közismert Török induló) hibátlan technikai kivitelezéssel, swingesítve. Nem volt hosszú, de felrázta annyira a már-már aléló közönséget, hogy még 50 percig a gitározás rabjai legyünk. S akkor már ismét mindenki örült, hogy örökzöldeket hall, jól esett a Take The "A" Train (főleg, hogy 3/4-ben volt az első néhány kör), a Limehouse Blues, a Sweet Georgia Brown-t pedig mindenki jó ismerősként köszöntötte kitörő ovációval (itt az is kiderült, hogy Joscho tk. vérbeli bluesgitáros). És bizony, ezek a standardek nem voltak hétköznapiak. Egyéniek voltak, ötletesek, az improvizációk végletekig szellemesek és természetesen lenyűgözően virtuózak. A balladák pedig szépek, gyönyörűek, intimek, lélegzetvisszafojtók. Hogy aztán megint jöjjön egy fergeteges gyors szám, s például a Caravanban helyenként olyan szabadon kezelje az időt, hogy csak a basszus és a ritmusgitár latin ritmusa illetve a középrészben a húzós swinges négye legyen a támpont. Joscho egyébként a végletekig feszítette sokszor a 3 nyolcados vagy éppen az 5 nyolcados formulák láncolatát, rajtuk kívül a teremben néha szerintem nem sokan tudták, hogy a periódus melyik részén járnak (én bizony sokszor elvesztem – de az ő biztonságukat éppen ezért még jobban élveztem).

Szóval, azt hiszem, Django itt Budapesten, egy kicsivel 100. születésnapja után feltámadt. És persze újjászületik minduntalan, amikor Joscho Stephan gitárt fog a kezébe. Fiatal még, úgyhogy Django sokáig fog élni.

Zárásként íme egy videó az "aki nem hiszi, járjon utána" szlogen jegyében. A felvétel a 2009-es bánki Louis Armstrong Jazzfesztiválon készült. (Az utolsó hangok miatt IS érdemes megnézni! Több videóhoz a www.youtube.com/jazzfesztivalhu oldalon fellelhető Joscho Stephan-felvételeket ajánlott böngészni.)

1 komment

Címkék: jazz fesztivál swing new django orleans trio reinhardt stephan manouche joscho

A bejegyzés trackback címe:

https://bohem.blog.hu/api/trackback/id/tr522257631

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

4strings 2010.08.30. 17:19:17

Tamás, elsősorban Joscho Stephannal kapcsolatban szólok hozzá: minden szavaddal egyetértek. Ez a srác egy nagy művész! Nekem hatalmas meglepetés volt!