HTML

Bohémélet

A Bohém Ragtime Jazz Band tagjainak (fő- és albohémek) mindennapi bohémságai és komolyságai, globális titkok a klasszikus jazz világából

Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com

Utolsó kommentek

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Interjú Vizin Viktóriával – a 30 éves Bohém-gála elé...

2015.02.20. 10:33 főbohém

viki_feher_sm.jpgAz alábbiakban a Vizin Viktóriával a Bohém JazzMagazin 2014 októberi számában megjelent interjút közöljük teljes egészében. Jó étvágygerjesztő lehet a 2015. február 26-i Bohém-gála elé (amire jegyek itt).

AZ OPERA NEM ELÉG
avagy teljes kapacitás a színészetben és énekművészetben

Vizin Viktória kecskeméti származású mezzoszoprán operaénekes, jelenleg Chicagóban él. A világ legnagyobb operaszínpadain arat sikereket, fellépett már a minden művész számára álomként kezelt New York-i Metropolitanben és a Carnegie Hallban is, de gyakran jár haza is. A Bohém Ragtime Jazz Banddel 2015. február 26-án Budapesten a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hnagversenytremében ad gálaestet La femme fatale (A végzet asszonya) címmel. A koncert előkészítését és a közös munkára való felkészülést nyáron már megkezdtük, ezért az alábi emailes interjúban szereplő kérdések némelyikére tudtam, de legalábbis sejtettem a választ. Ennek ellenére Viki meg tudott lepni néha, nem csak a válaszokkal, de egy-egy kérdés rá jellemző megközelítésével. Csupaszív, csupa energia, vibráló, öntudatos, de mégis szerény hölgy, akire amúgy is érdemes odafigyelni, a színpadon pedig végképp. Nekünk, Bohémeknek is fel van adva a lecke a közös munkával, de hát éppen ettől lesz izgalmas a koncert...

– Van számodra annak valami különleges jelentősége/fontossága, hogy kecskeméti csapattal lépsz fel a Művészetek Palotájában? Ráadásul a Bohémek többségének a Kodály Iskolában, illetve Szegeden iskolatársa is voltál…
– Persze! Egészen különleges élmény ez. Minél „érettebb” az ember, annál jobban hazahúz a szíve. Nekem a szülővárosom, a régi élmények, a régi ismerősök, barátok jelentik azt, hogy „hazaérkeztem”. Az pedig hab a tortán, hogy pont a MÜPA-ban lesz a Bohémek nagyszabású koncertje, mert ebben az épületben mindig 100%-os a siker, jó az akusztika, jó a terem kisugárzása. A MÜPA az egyik legkedvesebb koncerttermem. 

– Egy-két szám erejéig Amerikában korábban is énekeltél már jazzt, de azért bízvást nevezhetjük a februári koncertet debütálásnak a műfajban. Nincs benned kétség, hogy egy egész estét hogyan tudsz jazzénekesként végigélni?
– Kétségeim nincsenek, főleg miután rámondtam az „igen”-t. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az eddigi legnagyobb művészi kihívásom lesz a februári koncert.

– Hogyan készülsz? A jazzéneklés (ezt Te magad mondtad a nyári próbáink során) egészen más technikát igényel, egyéb kötelezettségeid mellett tehát a puszta gyakorlás sem egyszerű.
– Valóban nem egyszerű rutin gyakorlásról van szó. Diktafonnal a kezemben gyakorlok, vissza-visszahallgatom magamat. Igy kontrollálom az érzeteket és a külső élményt. Az operaénekléshez már meg van az a mennyiségű tapasztalatom, hogy erre nincsen szükségem, mert csak az érzeteimre hallgatok. De itt, amikor jazzes technikát kell alkalmaznom a klasszikus „hangszeremre”, elmaradhatatlan az állandó külső kontroll. A koncertre való felkészülésben az is hatalmas kihívás, hogy a két rész más jellegű éneklést igényel – magyar sanzonok és angol nyelvű jazz-számok.

– Kiket hallgatsz a régi (vagy akár mai) nagy jazzénekesek közül? Lehet valami különleges technikát is ellesni tőlük, vagy „csak” a stílust tanulmányozod ilyenkor?
– Ella mindenkor. A természetességet, a beszédszerűséget, az egyes tipikus jazzes fordulatokat csak a nagyoktól lehet ellesni.

– Ismerve vibráló személyiségedet és színpadi természetedet, azt hiszem, a gálaest címe (La femme fatale, vagyis A végzet asszonya) nagyon testhezálló. Mire számítson a közönség: jazzkoncertre, vagy egy olyan show-ra, aminek során (mellékesen jazzmuzsikával) körbejárod-körbejárjuk a végzet asszonya karakter minden aspektusát?
– Jazz és sanzon segítségével fogjuk bemutatni a Végzet asszonyának sokszínű természetét, reakcióit. Semmiképpen nem hagyományos koncertre kell számítani. Amikor megbeszéltük, hogy jó lenne egy ilyen jellegű műsort összehozni, rögtön tudtuk, hogy mind a Bohém, mind pedig én azt adjuk bele, amink van: jó zenét, jó előadást, jó stílust és nem utolsósorban jó hangulatot.

pl-bohem30_a0sm.jpg– A színpadi jelenléted, kisugárzásod rendkívül erős, ezt, akárhányszor láttalak élőben, tapasztaltam. Mik a Te szempontjaid, mivel lennél elégedett, mikor csinálod jól? Ha például Beléd szeretnének a közönség férfitagjai az est végére? Van valami hasonló mércéd egy ilyen tematikus esten?
– Hatalmas mosollyal az arcomon válaszolok erre a kérdésre. Valóban erős jellem vagyok, és természetes számomra, hogy vagy gyűlölnek, vagy imádnak. (Az előbbi érzés nyilván főleg nőktől érkezik.) A lényeg, hogy mindkettő nagy érzelmet sugároz vissza felém. Ebből építkezem a színpadon. A célom, hogy az adott számot csontjáig kivelőzzem értelmileg-érzelmileg, ehhez hozzáadom a saját tapasztalataimat és gondolataimat. Ez szokott kiütni mindenkit. Nekem szükségem van a közönségre ugyanannyira, mint a közönségnek egy jó előadásra. Kölcsönösen hatunk egymásra. Ha bizsereg a terem az izgalomtól, akkor az én adrenalinszintem nagyobb lesz, újabb helyzeteket vagyok képes teremteni, improvizálni az adott kereteken belül. Ez mind spontán érzést kelt a nézőben/hallgatóban és muszáj lesz elkapnia a fonalat, nehogy egy pillanatról is lemaradjon. Ez olyan valahol, mint Rodolfo: „Figyeljenek a kezemre, mert csalok!” Itt nemcsak a kezemre kell figyelni. Minden részlet fontos, elemi, új. Valahogy így alakul a szimpla női előadóból a megfoghatatlan végzet asszonya.

– Legnagyobb sikereidet Amerikában a Carmennel arattad, s számtalanszor énekelted már a világ más nagy operaszínpadán is, Pekingtől Taiwanon át Angliáig, lányodat Carmennek hívják. Ugyanakkor azt mondtad, hogy már-már utálod a szerepet, mert mindig azzal azonosítanak, holott Te sokkal sokrétűbb vagy. Hogy vagy most akkor a Carmennel?
– Nem utálom, csak unom. Nincsen már kihívás ebben a szerepben nekem, bár tisztában vagyok vele, hogy emberek tízezrei szeretnének még látni engem ebben a karakterben, és nem egy tenor és karmester kollégám kér, hogy énekeljem el velük a szerepet. Nehéz lenne überelni a 2012-es utolsó Carmen-rendezést. (Belgiumban, rendező: Daniel Kramer)

– Énekeltél már a legjelentősebb színpadokon, a Los Angeles-i Operától a New York-i Metropolitanen és a Carnegie Hallon át a londoni Covent Gardenig. Amerikában élsz, de hosszú hónapokat töltesz minden évben itthon. Milyen a magyar közönség a külföldihez viszonyítva?
– A legszívhezszólóbb a magyar taps, a legkritikusabb a magyar fül. Általában jobban izgulok Magyarországon, mint bárhol máshol, de az előadások végén sokkal nagyobb a boldogság.

– Eddig itthon szinte csak nemzetközi hírű komoly operaénekesként ismerhetett a közönség, például Bartók Kékszakállút is énekeltél többször, barokkot, Verdit és persze Carment. Idén nyáron a Miskolci Operafesztiválon A víg özvegy címszereplőjeként operetténekesként debütáltál, jövőre a Bohémekkel jazz. Véletlen egybeesés, vagy tudatos nyitás, hogy most más műfajok felé is fordulsz?
– Annyiban véletlen egybeesés a különböző műfaji megmérettetés, hogy nagyjából Veled egyszerre kértek fel a Víg özvegyre a Miskolci Operafesztivál szervezői. Azonban a nyitás nem véletlen. Régóta érzem, hogy az opera nem elég, s bár rengeteg apró újdonságot rejt a szakma 18 év után is – új szerepekkel, újfajta rendezésekkel –, mégis, ha csak az operának élek, úgy érzem, nem probáltam ki a tehetségem rejtett kincseit. Tehát én nem kalandozom most, hanem teljes kapacitást szeretnék elérni színészetben és énekművészetben. Ezek az alkalmak Miskolcon és most a MÜPA-ban erre adnak nekem lehetőséget.

– Mi volt az eddigi legnagyobb színpadi élményed?
– Ez nehéz kérdés, mert könnyebb lenne azokat az előadásokat megemlítenem, amikor nem kaptam semmi extrát a színpadtól. Mint például a nagyon hagyományos rendezések, unalmas tempók, rossz kollégák. Életem legjobb rendezésében játszani 2012-ben mérföldkő volt a szakmámban. Akkor úgy éreztem, hogy ha akkor vege a karrieremnek, boldogan fejezem be. Persze messze van meg a vége! Akkor született meg a saját darabom (A Boszorkány) terve is a fejemben. Előtte pont a MÜPA-ban volt egy hatalmas zenei, színpadi élményem, amikor Káel Csaba rendezésében előadtuk a Herculest. Ott történt valami egészen varázslatos dolog, amikor úgy éreztem, nem érdekel semmi: biztonsági háló nélkül beleugrok a mélységbe.   A közönség visszajelzései egyértelmű visszaigazolást adtak, hogy csak így akarok tovább létezni a színpadon, csak így érdemes.

– A februári koncert lehetséges műsorát ugyan együtt néztük-rágtuk át, de végül is Te válogattad ki a végső sorrendet. Mik voltak a szempontjaid?
– Elsősorban a lelkemhez közel álló számok fogtak meg. Aztán jött a tematikai szempont. És természetesen fontos szempont volt, hogy a sok jó szám közül melyik áll a hangomnak a legjobban.

– A műsor első felében magyar, a másodikban angol számok lesznek. Miért a kétnyelvűség, lesz-e ennek valami dramaturgiai szerepe?
– Magyarul alig énekeltem életemben. Épp itt az ideje. És persze rengeteg fantasztikus sanzon és kuplé van. Az angol repertoár nem kérdés. A ’30-as-’40-es éveket céloztuk meg: Amerikában megszámlálhatatlan sláger született azokban az években. 

– Mit vársz a koncerttől? Lesz-e folytatása a projektnek? Akár ugyanez máshol a Bohémekkel, akár a műfaj tekintetében a Te életedben?
– Teljes profizmust, óraműszerű pontosságot, felejthetetlen élményt várok a koncerttől. És ez meg is lesz. Az ember mindig annyit várjon el önmagától és a feladattól, amennyi reálisan teljesíthető. Remélem, hogy lesz folytatása ennek a programnak, és tovább is tudjuk fejleszteni az ötletet azzal, hogy egy valódi jazzénekessel együtt tudjunk hasonlóan színvonalas előadást nyújtani a magyar és nemzetközi közönségnek. 

– Férjed és két gyermeked van, sokat utazol ugyan, de végül is, amikor csak lehet, éled a legjobb értelemben vett átlagos anya életét, viszed a gyerekeket úszni, s nyilván vezeted a háztartást. Hogy tudod összeegyeztetni ezt a kétféleséget és hogy néz ki egy átlagos napod otthon és hogyan, amikor távol vagy? Gyakorolni nyilván rendszeresen kell…
– Nehéz összeegyeztetni, erre végérvényesen két éve döbbentem rá, amikor már benne voltam a sűrűjében két gyerekkel, gyakori és hosszú utazásokkal. Van egy szabályom: ne gondolkodj, csak csináld! Egy énekesnő, akinek a családi életet az alsó polcra kell pakolnia a szereplések miatt, nem engedheti meg magának, hogy a gondolatait túlságosan eleressze. Mert akkor jön a hiányérzet, a lelkiismeretfurdalás, a sírás. Nem egyszer megjártam ezt az utat is. Tehát nem lehetetlen az anyaság és az utazással járó karrier, csak meg kell keményedni.

Amikor távol vagyok, egyszerű a napom. Hatórás próbák minden nap, esténként, ha tehetem, jogázok levezetésként. A szabadnapomon pedig lustálkodom. Elő sem veszem a kottát, egészen mást csinálok (jóga, természet, olvasás, mozi). 

Amikor itthon vagyok, az életem rutinszerűvé válik, különben nem tudnék mit kezdeni a sok teendővel. Egy átlagos hétköznapon 4.30-kor csörög az óra, a férjemet ébresztem, aki még megy edzésre munka előtt. 6.30-kor Carmennek csörög az ébresztő, 7.30-kor Daninak. Ha vissza tudok aludni, szerencsém van. Ha nem, akkor olvasok, emailekre válaszolok, elolvasom a napi szemetet a közösségi oldalakon, megnézem a híreket. Dani 8.15-kor elindul iskolába, én 9-kor már jógán vagyok. Napközben tanulok, kutatok az új darabhoz, amit a zeneszerző baratnőmmel írunk, felkészülök a napi adott órára; merthogy itthon tanítok is – nem viszem túlzásba, itthon a család az első. Vacsorafőzés, tanítás, minden nap du. 5-kor vacsora, majd Danit viszem úszóedzésre, Carment esténként gitár- vagy rajzórára. Este megnézzük együtt egy kedvenc sorozatunkat (Goldbergs, Modern family, Last Man Standing). És alvás. Házifeladatot Carmennel nem kell csinálnom, ő teljesen önálló, viszont Daninak a körmére kell néznem, mert ellustulna.

Úszásszezonban hétvégenként versenyre utazunk. És olykor-olykor elmegyünk színházba, moziba, Chicago Bulls meccsre. A baj csak az, hogy egy nap mindössze 24 órából áll.

(A gálaestre jegyek itt kaphatók.)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bohem.blog.hu/api/trackback/id/tr987191243

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása