HTML

Bohémélet

A Bohém Ragtime Jazz Band tagjainak (fő- és albohémek) mindennapi bohémságai és komolyságai, globális titkok a klasszikus jazz világából

Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com

Utolsó kommentek

Naptár

június 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Joe Murányira emlékezve – New York-ban és itthon

2012.05.27. 20:30 főbohém

Joe MuranyiMint arról már sok helyütt olvashatott mindenki, Joe Murányi, a Louis Armstrong All Stars utolsó klarinétosa 84 éves korában, 2012. április 20-án New York-ban elhunyt. A BohémBlogban ugyan nem írtunk Joe bácsi halálhírekor, de az MTI-nek és számos sajtóorgánumnak leadtuk a szomorú hírt, ami meg is jelent a magyar médiában. Azt, hogy Joe Murányi nem csak nekünk, magyaroknak jelentett sokat, bizonyítja, hogy nekrológot közölt róla a The Washington Post, a The New York Times és a londoni The Guardian is. (Az Armstrong-hagyatékot kezelő Ricky Riccardi Joe halála kapcsán íródott blogbejegyzése itt található, magyarul a JazzMa internetes újság nekrológját érdemes elolvasni. A Bohém JazzMagazin emlékező írása jelen blogbejegyzés végén olvasható.)

Pünkösdöt követően, május 29-én, kedden este a New York-i Szt. Péter-templomban (St. Peter's Church, 619 Lexington Avenue at 54th Street, New York City) amerikai zenészbarátai emlékeznek meg róla, stílszerűen zenével (ott lesz többek között a Louis Armstrong All Stars most már egyetlen élő tagja, a zongorista Marty Napoleon, a Joe egykori Classic Jazz Quartet-jének gitárosa, Marty Grosz, az Armstrong Centennial Band vezetője, a tubás Dave Ostwald, a multiinstrumentalista Scott Robinson, valamint Chuck Folds, Terry Waldo, Chuck Wilson, Jackie Williams, Tom Artin, Sal Mosca, Mike Burgevin), de levetítenek egy Joe-ról készült filmet is – vélhetően a Duna Televízió által 2008-ban, 80. születésnapja kapcsán készítettet. Az Armstrong Ház és Múzeum igazgatója, Mike Cogswell méltatja Joe-t, a kiváló barát, a Joe-t a kórházban leggyakrabban látogató klarinétos-szaxofonos Scott Robinson pedig Joe magyar barátainak emlékeiből olvas fel néhányat.

Salute to Joe Muranyi címmel rendezik meg a 9. bánki Louis Armstrong Jazzfesztivált, hiszen Joe itt a kezdetektől házigazda volt, most amerikai zenésztársai közül Scott Robinson képviseli majd. Június 22-23-án érdemes lesz ellátogatni Bánkra, a teljes program a fesztivál honlapján olvasható.

Addig is mi most a magunk Bohém módján emlékezünk meg Joe Murányiról: alább az összes vele készült felvételünk hallható, s még lejjebb az egyetlen magyar klasszikus jazz szaklap, a Bohém JazzMagazin áprilisi számában megjelent emlékező írás.

 

This text will be replaced by the flash music player.

 

Itt pedig a rendhagyó nekrológ a Bohém JazzMagazin 2012. áprilisi számának 16. oldaláról:

Joseph Paul Muranyi
(*1928. január 14., Martins Ferry, OH
†2012. április 20., New York, NY)

Vártuk a hírt, vártuk tulajdonképpen régóta, mégis szíven ütött: nincs már az élők sorában Joe bácsi, Louis Armstrong zenekarának utolsó klarinétosa. Joe egyike volt a kevés utolsó mohikánoknak, akik még játszhattak a legnagyobb jazz-zenészekkel, akiknek az életútja önmagában kész jazztörténet. Ráadásul Joe-nak hihetetlen lexikális tudása is volt, amit zenésztársai és az elméleti szakemberek egyaránt csodáltak. A történeteivel pedig könyveket lehetne megtölteni.

Ohio államban született ugyan, de ízig-vérig magyar volt, otthon magyarul beszéltek, szülei és a velük élő nagymama magyar zenéket hallgattak. Édesapja Mezőkövesdről, édesanyja a Győr melletti Börcsről származott. Az amerikai közegben, amerikai iskolákban Joe persze amerikaivá vált, de magyarságát nem csak megőrizte, de büszke is volt rá. Nem nagyon volt olyan amerikai zenészkollégája, aki ne tudta volna, hogy Joe Murányi magyar. A New York-i Columbia Egyetemre ment tanulni, utána lemeztársaságoknál dolgozott, katalogizált, s lemezborító szövegek százait írta.

Közben persze zenélt, rendületlenül. New York-ban már 18 évesen beülhetett a legendás Bunk Johnson zenekarába „"jamelni"”, tanult Lennie Tristanónál, játszott szinte mindenkivel, aki számított, Eddie Condontól Bobby Hackettig. A Village Stompersszel a slágerlistára is felkerültek, mígnem 1967-ben Lajos klarinétost keresett, s az akkor harminckilenc éves Joe Murányira esett a választása. Az ezt követő négy év Joe egész életére kihatással volt. Ő már örökre Armstrong klarinétosa maradt, pedig nagyszerű zenészek voltak később is a partnerei. Játszott másfél évtizedig a trombitás Roy Eldridge-dzsel, tagja volt a World’'s Greatest Jazz Bandnek, s talán legkülönlegesebb felvételeit a Classic Jazz Quartet-tel készítette. Ez utóbbi együttes (Dick Sudhalter - trombita, Joe Murányi - –klarinét, Marty Grosz - gitár, Dick Wellstood -– zongora) szerintem a huszadik század második felének egyik legkreatívabb és leginnovatívabb jazzformációja volt. Joe büszke is volt a dupla CD-jükre, van otthon egy dedikált példányom.

Joe született tanító volt. S mint a jó tanítóknak, óriási tudás volt a fejében. Ha mutattak neki egy régi felvételt, rögtön mondta, hogy hol és mikor rögzítették, kik a zenészek és felhívta a figyelmet néhány zenei megoldásra, érdekességre, egyes zenészek sajátos stílusjegyeire. De leginkább ő mutogatott felvételeket. Nekem is van itthon néhány kazettám, amiket ő másolt össze nekem kedvenc jazzfelvételeiből. Azért, hogy hallgassuk, tanuljunk. Ha együtt voltunk, mindig mesélt, s mindig lehetett tanulni a történeteiből. Jazztörténetet, életbölcseletet. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Coleman Hawkins hogyan csinálta vajon ütésszerű virtuóz staccatóját. A technikai trükkre voltam kíváncsi, Joe pedig egyszerűen a szívére mutatott. De fizikailag honnan csinálja, erősködtem. Mosolygott és szó nélkül ismét a szívére mutatott. Sokszor vezetett rá arra, hogy a legnagyszerűbb dolgok milyen egyszerűek.

1990-ben találkoztunk először, amikor meglátogattam New York-i lakásában. Felhívtam, bemutatkoztam, meghívott. Kedves volt, érdeklődött, körbemutogatta az Armstrong-ereklyéit, adott egy nagylemezt dedikálva, majd egy húszdollárost, hogy vegyek valamit a kínaiban, éhen ne haljak neki. Két hónappal később Connecticutban a jazzfesztiválon a közönségben ültem, Joe meglátott és a színpadról elkezdett integetni nekem. Büszke voltam, hogy megismert és emlékezett a nevemre. Később is büszke voltam, amikor együtt játszottunk és megdicsért, vagy amikor Oslóban a felesége helyett engem vitt el a Benny Carterrel rendezett zártkörű sajtóbeszélgetésre, meg amikor szöveget írt a dalomhoz (Joe’'s Swing). A legbüszkébb mégis talán akkor voltam, amikor a 80. születésnapja tiszteletére rendezett kecskeméti koncert után azt mondta, hogy ilyen jól színpadon Armstronggal érezte magát. Ebben nyilván sok túlzás volt, de fel volt dobódva, az biztos, és a koncertért kölcsönösen hálásak voltunk egymásnak.

Sokat játszottunk együtt. 1992-től mintegy tíz éven át minden évben összehozott minket a sors. Néha csak egy-egy koncertre, néha hosszabb turnéra. Az utóbbi tíz évben már ritkábban voltunk együtt a színpadon, de a kecskeméti, kaposvári, debreceni, lillafüredi, mezőkövesdi, tatai, szegedi, salgótarjáni, oslói, bánki fellépések mind különleges emlékek. Amikor nem találkoztunk, néha írt egy levelet, később emailt, néha felhívott telefonon. Hiányozni fog, ahogy beleszólt a telefonba: „"Hi, hi, this is Joe. Hogy vagy?”" Az is hiányzik, már most, ahogy személyes találkozáskor megölelt. Több szeretetet és tiszteletet kaptunk tőle, magyar zenészek, mint amennyit mi adtunk egymásnak. Játszott szinte minden magyar zenekarral, s lemezt is készített a Bohémeken kívül Benkóékkal, a Storyville Jazz Banddel, a Jazz Steps-szel, az Orient Dixieland Jazz Banddel és a Joe Laux Swingpolice-szal. 2004-től 2009-ig Joe volt a bánki Louis Armstrong Jazzfesztivál házigazdája, ő avatta fel a Tó Hotel kertjében az egyetlen magyarországi Armstrong-szobrot is.

Mezőkövesdre mindig ment, ha tehette, még háza is volt ott, örökségként. Egyszer én vittem el Kövesdre, a házat később ráhagyó Korpa Péter bácsi nevű rokonához, aki jókedvében énekelgetett. Joe-nak az egyik nóta nagyon tetszett, s mondta, hogy én tanult ember vagyok, le tudom-e jegyezni Péter bácsi vicces pajzán népdalát. Elképedt, mikor két éneklés után készen voltam dallammal, ritmussal, szöveggel. Utána még a kocsiban is elénekeltette velem párszor a "mezőkövesdi népdalt”". 2008-ban, 80. születésnapja tiszteletére Mezőkövesd díszpolgára lett. A matyómagyar, ahogy magát hívta. Amerikában csak Joe-ként emlegették, de Louis Armstrong viccesen Josephusnak hívta mindig. A színpadon pedig a nagy fekete énekesnő után Joe Ma Rainy-nek.

2010 őszén meglátogattuk, négyen, a bánki fesztivál szervezői. Gyenge volt, bottal és járókerettel járt, de lelkesen beszélgetett velünk, eljátszotta az Ott fogsz majd sírni néhány sorát (ezt a számot minden koncertjén el kellett játszani), felvételre énekelt egy Oh Yeah-t az Oh Yeah Day fővédnökeként és Armstrong-felvételeket mutogatott. Most, utolsó hónapjaiban is, amikor csak megtehette, a látogatóival (s a jazzmuzsikusok sorra vizitáltak nála) gyakran hallgatott Armstrong-felvételeket. Legjobban Scott Robinsonnal szeretett zenét hallgatni a kórházi ágyon. Scott egyébként is Joe nagy kedvence volt. Március 30-án Scott megvette Joe féltve őrzött két magyar Stowasser tárogatóját, hajnali négyig rendbetette az egyiket, majd másnap este a Lincoln Centerben játszott egy számot tárogatón Joe Murányi tiszteletére.

Az is kisebb csoda volt, hogy idén még látogatni lehetett Joe-t: karácsonykor három hétig tartó kómába esett, de abból még visszajött. Hihetetlen akarat- és életereje volt, a három éven keresztül tartó daganatos- és szívműtéteket nem sokan bírták volna. Korábban sokszor voltak fájdalmai is, de az utolsó hetekben sokat aludt, hosszabb időszakokra ritkán volt igazán magánál. Halála előtt egy héttel írta emailben norvég felesége, Jorun, hogy most már az lenne a legjobb, ha az Úr magához venné Joe-t minél előbb. Végül fájdalmak nélkül, békében halt meg. 2012. április 28-án, szombaton temették szűk családi körben, lánya lakhelyén, New York-tól északra Hartsdale-ben a Ferncliff temetőben (Ferncliff cemetery, Hartsdale, Westchester county). Isten veled, Josephus!

Ittzés Tamás

1 komment

Címkék: jazz robinson tamas new york joe scott band bohem ragtime ittzes muranyi

A bejegyzés trackback címe:

http://bohem.blog.hu/api/trackback/id/tr884549408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

az igazi medwe · http://medwe.blog.hu 2012.05.30. 23:34:24

nem akarom elhinni!
Sem azt hogy megtörtént, annyira hittem a felgyógyulásában, sem pedig azt, hogy bő egy hónappal innen értesülök a szomorú hírről.
:-(