HTML

Bohémélet

A Bohém Ragtime Jazz Band tagjainak (fő- és albohémek) mindennapi bohémságai és komolyságai, globális titkok a klasszikus jazz világából

Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com

Utolsó kommentek

Naptár

augusztus 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

A hétvégén Bohém Fesztivál, huszonegyedszer!

2012.03.19. 08:51 főbohém

Még négy nap és itt a huszonegyedik. Ragtime, jazz, de idén leginkább boogie-woogie. A Boogie-woogie Nights alcímre hallgató Bohém Fesztiválon a 2012. március 23-25-i hétvégén Kecskeméten itt lesz a (szerintem) legkiválóbb jazzhegedűs, az ausztrál Mosógép Gyurka (igen, George Washingmachine), lesz templomi blues- és gospelkoncert (régi jó ismerősünk, a német trombitás Herbert Christ és a skót orgonista Fraser Gartshore tálalásában), ifjú amerikai ragtime-os (Will Perkins), meg a Bohémek és a fővárosi "swingmanusok". Lesz jam session, swingtánc, de leginkább boogie-woogie. A rock'n'roll őrületre hajazó hangulatról a német Frank Muschalle Trio és a Dániel Balázs Trió gondoskodik, illetve néhány, a színpadon extázisba kerülő boogie-táncos. Pontos program itt: www.bohemfesztival.hu

Kedvcsinálóként álljon itt Füstös-Simon Zsuzsanna Dániel Balázzsal készített interjúja, ami a Bohém JazzMagazin februári számában jelent meg:


Mr. Firehand, a bugista zongorista
Győrben született? 22 éves? Ennyi idősen már boogie-woogie-t játszik? Rákérdezhetek? Dániel Balázs?

– Hol és mit tanultál/tanulsz – vagy ez egyértelmű kérdés egy zenész esetében?
– Ha erre célzol, nem zenei ágon tanulok. A budapesti Corvinus Egyetem gazdaságinformatikus hallgatója vagyok. 14 évesen kezdtem zongorázni, ezt követően hamar a boogie-woogie felé vettem az irányt. A boogie-t hazánkban kevesen játsszák, ezért autodidakta módon tanulom, de magán-tanárok segítségével más stílusokba (stride, blues, swing) is belekóstoltam. Nagy meg-tiszteltetés, hogy többek között Pleszkán Frigyes jazz-zongoristától is tanulhattam.

– A zene szeretete honnan jött? Családi örökség, vagy személyes tulajdonság?
– Talán mindkettőből egy kevés. A szüleim nagyon szeretnek zenét hallgatni, anyai ágon több rokonom is foglalkozott zenéléssel, tehát innen jöhetett tudat alatt a zene szeretete. Úgy tűnik azonban, hogy – pozitív értelemben – kissé kakukktojás vagyok, mert ennyire mélyen és tudatosan senki nem foglalkozik zenéléssel a családomban. Emlékszem, hogy kiskoromban apukámmal esti mese helyett, gyakran hangszerekről szóló könyveket nézegettünk, már akkor nagyon érdekelt egy-egy hangszer felépítése és megszólaltatása.

– Azt olvastam rólad, hogy egy véletlen folytán akadtál rá erre a műfajra és, azóta megszállottja vagy. Hogy is van ez? Meghallgattál pár számot, és már elő is tört belőled a boogie-woogie lazasága?
– Félig igen, félig nem. Egész pontosan az történt, hogy egy regionális tehetségkutató versenyre készültünk egy dobos barátommal, és interneten böngésztünk, hogy mit játsszunk, ami jól szól dobon és zongorán. Rábukkantunk egy rövid, mindössze fél perces felvételre, amin egy vidám, virtuóz és lüktető számot játszottak. Egész nap ezt a rövid részletet hallgattam, mert a fejemben zakatolt, úgy éreztem muszáj kiderítenem, hogy mi is ez a zenei stílus. Miután ez sikerült, a többi már jött magától, azóta valóban a megszállottja vagyok, viszont a lazaság nem tört elő belőlem rögtön, de a késztetés igen, hogy „én márpedig ezt akarom játszani”. Ez az elszántság azóta is tart, és egyre csak erősödik.

– Egyébként „bugisan” laza vagy a mindennapokban is, vagy stresszelsz, például fellépések előtt?
– Érdekes, de a mindennapokban abszolút visszafogott ember vagyok, ez a stílus ellenben ennek szöges ellentéte. Mikor a szín-padra lépek, teljesen megváltozom, magával ragad a boogie-woogie őrület… Egy-egy nagyobb fellépés előtt még mindig van bennem némi stressz, de az első hang leütése után rögtön elillan. Mivel nem vagyok a szavak embere, ezért inkább a szöveges átvezetők miatt szoktam izgulni, mintsem a számok miatt, de ez hétpecsétes titok. :)

– Mi is ez a boogie-woogie? Honnan ered pontosan?
– A boogie-woogie amerikai zenei műfaj, a jazz egyik ága. A ’30-as, ’40-es években volt a legnépszerűbb, kezdetben kocsmákban játszották. A boogie-woogie klasszikusaként három zongoristát tartanak számon: Albert Ammonst, Pete Johnsont és Meade Lux Lewist, mert az ő kezük alatt indult el a boogie-woogie őrület. Számos zenészt az akkoriban újdonságnak számító gőzmozdonyok lüktetése ihlette meg egy-egy szám komponálásakor, és ez köszön vissza a boogie-woogie állandóan ismétlődő basszuskíséretében. Ezt a bal kéz játssza rendületlenül, míg a jobb kéz e fölé improvizálja a dallamot. A boogie-woogie az egyik legnehezebb zongorázási technika, nem véletlen, hogy kevés igazán jó képviselője van.

– Ha már említetted az improvizálást, meg lehet határozni, hogy ennél a műfajnál hogyan oszlik meg az improvizáció, és a kottakövetés aránya?
– A műfaj – mivel gyökere főként a blues zene – rendkívül improvizatív, gyakorlatilag kottából nem is játsszák. Természetesen lehet pár kottát találni, de igazán csak úgy lehet megtanulni, ha a műfaj klasszikusait hallgatjuk. Az improvizálás leegyszerűsítve úgy történik, hogy a zongorista általában minden kör elején egy új figurát, ún. riff-et játszik (pontosabban improvizál), majd ezt ismétli és variálja tovább egy-egy perióduson keresztül.

– Mit érez egy zenész, amikor játszik – vagyis mit érzel Te mint zongorista játék közben?
– A boogie-woogie „örömzenélés”, így röviden azt is mondhatnám: örömöt. Játék közben az ember teljesen fel- (és el-) szabadul, átadja magát a zene lüktetésének. Számomra nagyon fontos, hogy folyamatos kommunikáció alakuljon ki a közönséggel, hiszen ha ők jól érzik magukat, akkor én még többet tudok kihozni magamból.

– Hogyan gondolsz vissza az első fellépésedre?
– Az első önálló estem képei még mindig élénken élnek bennem. Egy győri, 100 fős zenei klubban játszottam teltház előtt. Csak egy szál zongora és én. Mondanom sem kell, hogy mennyire izgultam… Életem meghatározó élménye az, hogy az első fellépéskor a közönség hihetetlen gyorsasággal hangolódott rá az általam interpretált muzsikára, és ugyanilyen hihetetlen hévvel élvezte a játékomat. A produkció után azonnal megkértem szüleimet, hogy a következő évben egy kicsit nagyobb helyen szervezzünk koncertet. Így esett a választás a Győr első számú koncerttermeként számon tartott (550 fő befogadására képes) Richter Teremre, ahol azóta is rendszeresen megrendezésre kerülnek a „Magyarországi Boogie-Woogie és Blues Est”-ek.

– Melyik volt a legemlékezetesebb koncerted – gondolok itt bakira, vicces sztorira, vagy különleges ovációra?
– Szerencsére bakim eddig még nem volt, viszont hál’ Istennek a másik kettőből tudok szemezgetni. Az egyik legemlékezetesebb ováció számomra az Első Magyarországi Boogie-Woogie és Blues estemen történt. Az utolsó session után levonultunk a színpadról, de hallottam, hogy a közönség még tapsol. Mondtam a fellépőknek, hogy menjünk vissza egy utolsó meghajlásra, s amikor visszamentem a színpadra láttam, hogy az egész koncertterem, beleértve az erkélyt is állva tapsol. Soha nem felejtem el azt az érzést!

– Mennyit gyakorolsz naponta? Egyáltalán tudatosul benned, hogy most „gyakorolni kell”, vagy csak odaülsz a hangszered elé, és már játszol is?
– Nagyon változó. Van úgy, hogy csak fél órát, de van, hogy öt órát is zongorázom. Mindenesetre próbálom úgy beosztani a napjaimat, hogy minden nap tudjak gyakorolni. Jól ráéreztél a kérdésedben a valóságra, hiszen csak egyszerűen odaülök a zongorához, és már szól is a muzsika. Egyáltalán nem érzem kényszernek, hogy gyakoroljak, hiszen amit szívesen tesz az ember, arra nem sajnálja az időt. Nekem kikapcsolódás a zongorázás, ha bármi bánatom vagy gondom van, csak odaülök és megszűnik körülöttem a világ.

– Mesélj a művésznevedről! Kitől kaptad? A név magáért beszél, de mit lehet tudni az eredetéről?
– A Mr. Firehandet hosszas töprengés után én találtam ki. A hivatalos válasz az, hogy szerettem volna egy olyan művésznevet, ami utal arra, hogy a virtuóz és gyors boogie-kat kedvelem. A nem hivatalos pedig az, hogy a külföldiek képtelenek kimondani a Balázs nevet, továbbá mindig Danielnek hívnak, pedig az a családnevem. Gondoltam leszek Mr. Firehand, azt meg tudja mindenki jegyezni.

– Hogyan telnek egy huszonéves művész hétköznapjai?

– Kettős életet élek, ugyanis ha épp nem az egyetemen, akkor a zongorám előtt ülök. Igyekszem a lehető legtöbbet gyakorolni minden nap, ahogy időm engedi. Hetente járok táncolni (naná, hogy boogie woogie-t), az is kikapcsol. A gyakorlás fejében viszont sok buliról le kell mondanom, mert különben nem lennék ezen a szinten. Bízom benne, hogy a mostani áldozatok megtérülnek. Pontosabban már most látom, hogy megtérülnek, hiszen a koncertek alkalmával sok zenész barátot szereztem, akikkel már több mulatságos és felejthetetlen élményben volt részem.

– Bizonyára sokan cserélnének veled hírnév tekintetében. Hogyan éled meg ilyen fiatalon a népszerűséget?
– Nagyon jó érzés, hogy sokan szeretnek, és egyre többen megismernek. Éppen Kecskeméten történt meg velem, hogy egy hasonló korú szimpatikus srác a fellépésem után odajött hozzám és autogramot kért. Eddig még semmi különös nincs a történetben, viszont nagyon meglepett, hogy Művész Úrnak szólított. Tudom, hogy a tiszteletét fejezte ki, de annyi idősen fel sem merült bennem, hogy így szólítsanak meg.

– Mit tekintesz a legnagyobb sikereidnek? Mire vagy leginkább büszke?
– Három dolgot emelnék ki nagyon szívesen. A külföldi fellépéseim közül arra, hogy játszottam már Ausztriában, Németországban, Svájcban, Lengyelországban és Franciaországban – ez utóbbiban a világ legnagyobb boogie-woogie fesztiválján. Ezenkívül büszke vagyok, hogy két CD-m is megjelent már. Az első szólólemez, a másodikon a triómmal játszunk. Végül házigazdája vagyok a „Magyarországi Boogie-Woogie Est”-eknek, mely az egyetlen olyan produkció Magyarországon, ami ezt a pezsgő zenei műfajt helyezi közép-pontba. Külföldi és hazai zenészek lépnek fel itt, két akusztikus zongorára épülő show keretében.

– A már elért nagy sikerek után milyen álmaid vannak még a jövőre nézve?
– Legnagyobb álmom, hogy Magyarországon egy nemzetközi hírű boogie-woogie fesztivált rendezhessek, ami talán már nem is tűnik olyan távolinak, mert idén decemberben megvalósulhat. Terveim szerint az eddigi nagysikerű „Magyarországi Boogie-Woogie és Blues Est”-ek koncertsorozat idén már fesztivállá növi ki magát. Külföldön ebből a stílusból tömegeket megmozgató többnapos fesztiválokat szerveznek, szeretném, ha hazánk is bekapcsolódna ebbe a vérkeringésbe. Célom továbbá, hogy tovább népszerűsítsem a műfajt, sok koncerttel és saját CD-kel.

Kívánom, hogy céljaid eléréséhez a boogie legyen veled!
 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://bohem.blog.hu/api/trackback/id/tr984325247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.