Nem, senki ne gondoljon semmi nagyléptékű összeesküvésre, maffiatörténetre, az ilyesmiben való szerepléshez én kevés vagyok. A legelszomorítóbb pont az, hogy a fent citált mondat egy teljesen hétköznapi, a bíró és egyéb hivatali résztvevők számára nyilván rutinszerű tárgyaláson hangzott el, ahol a kárérték sem összegszerűen, sem eszmeileg nem éri el azt szintet, hogy a sajtóban említtessék (talán még blogon sem), nem is beszélve a fent citált mondatot kiváltó problémáról. A történet számomra mégis megdöbbentő és jelzésértékű. Talán maga az „előtörténet” is tanulságos, de a bírósági procedúra mindenképpen az. Íme:

 

Történt, hogy az ősszel idézést kaptam a Markó utcába, miszerint jelennék meg ekkorésekkor ilyenésilyen ügyben tanúként. Mert ha nem, akkor elővezettetnek, km-enként 200 Ft-ért, vagy elzárnak stb. (szokásos hivatalai ügyfélbarát szöveg, amiből úgy tűnik, hogy a szerencsétlen tanúnak a vádlottnál jóval kevesebb joga van). Megjelentem, bár az ilyenésilyen ügy már bennem is szinte a feledés homályába merült. Történt, hogy hosszú évekkel ezelőtt Muráti Lili legendás művésznőnk 95. születésnapjára Budapesten egy prominens filmszínházban (nevét és sok más, az ügyben érintett intézmény és magánszereplő nevét fedje jótékony homály), szóval egy elegáns filmszínházban gálát rendeztek. Pontosabban rendezett egy Spanyolországban élő magyar üzletember (vesszen ő is, ha máshová nem, hát homályba). A művésznőt hazahozta Spanyolországból (ahol Lili néni szintén igen nagy karriert futott be színészként), s felkért neves magyar színészt, filmesztétát, szakembert, dokumentumfilmet csináltatott Murátiról, névjegy, dosszié, kutyagumi – még limuzin is volt, meg Nagyszálló a Margitszigeten. És persze zenekar is kellett egy jó kis gálához. Itt jött a képbe a Bohém Ragtime Jazz Band, merthogy mi már elég sok régi magyar számot játszottunk, mit nekünk meghangszerelni egy tucatnyi újabbat, amik Murátihoz köthetők. Egymás markába csaptunk a magyar-spanyollal, egy hónapig keményen dolgoztunk, hangszereltem, próbáltunk magunkban és azóta csillagászati gázsikért éneklő vendégénekessel. A gálához közeledve kiderült, hogy a rendezvényt övező kételyek legalább annyira valósak mint az, hogy Muráti Budapesten van – utóbbinak legékesebb bizonyítéka volt a hír, miszerint a magyar-spanyol kiköltözött a Nagyszállóból, nem bírván fizetni a fényűzéssel együttjáró számlát, de bejelentés nélküli menekülése hírére a művésznőt is kitették, merthogy az ő számláját is a magyar-spanyol fizette volna. Ekkorra viszont már meg volt hirdetve a gála (kettő helyett végül is csak egy előadás), s az érintettek (filmszínház, rendező, színész, filmesztéta, énekes, zenekar és még ki tudja hányan) úgy döntöttünk, hogy noha nem hiszünk a magyar-spanyol folyamatos, hol megtört szívről tanúskodó, hol magabiztos, hol csak mesebelien mézes-mázos ígéreteinek (miszerint minden rendben lesz, s lesz pénz), egy 95 éves öregasszonyt, aki ráadásul Karádyval együtt egy generáció bálványa volt, s legnagyobb színészeink egyike, nem hagyhatunk cserben. Bár Lili néni azt sem nagyon tudta, hogy hol van, a gála jól sikerült és Muráti 95 évesen is minden porcikájában, minden rezdülésében színésznő (bár a korát illetően folyamatosan különböző információkkal szolgált élete folyamán, de szemmel láthatóan legalább becslésnek jó volt a 95).

 

No, a gála végeztével sem volt pénz, látva a helyzet reménytelenségét és a tartozások milliós nagyságrendjét, legtöbben (aláírt szerződésünk dacára) csak legyintettünk, de a milliós hitelezők és az intézmények persze feljelentették a magyar-spanyol ötletgazdát. Így lettem én tanú. Kb. egy évvel a történtek után jártam is egy angyalföldi kapitányságon, ahol tollba (gépbe) mondtam tanúvallomásomat, pontos adatokkal, nevekkel, számokkal. Most a Markó utcában is kérdezett a bíró hasonlókat, mondtam, hogy hogyan is emlékezhetnék, ez legalább négy éve volt. Azt mondja erre: hat éve történt az eset. (Jaj de jó, a magyar-spanyolnak hat éven keresztül rángatják az ügyét néhány millióért, a drága miniszterelnöknek meg minden bűne semmissé válik fél év után.) Azt mondja a bíró, felolvasná az öt évvel ezelőtti tanúvallomásomat, addig üljek le, s mutat a mögöttem lévő padra. A tárgyalóterem pici, mögöttem a vádlott és tettestársa (aki történetesen ügyvéd) ül a padon – melléjük mégsem telepednék. Nagy nehezen hátraférkőzök, s kis nógatás után helyet ad nekem a második (egyben utolsó) padban egy ismeretlen úr. Hallgatom a régi tanúvallomásomat, s rácsodálkozom: tényleg így hívták, tényleg ennyi volt a szerződésben. De hát mindegy is, ennek a magyar-spanyolnak semmije nincsen, ha meg van, akkor sem tudta tőle elvenni eddig sem a Nagyszálló, sem a filmszínház, sem a milliós hitelező. Kívánok-e bármit hozzátenni, kérdi a Magyar Köztársaság felkent bírája. Nem én, mennék haza. (Ja, dolgom is van, este meg Bohém-klub; muzsikálni kellene inkább, nem itt üldögélni.) Van-e az utazásommal kapcsolatban költségem, térítési igényem. Hát, mondom, Kecskemétről jöttem, persze, hogy van. Bíró: Kocsival jött? Én: Igen. Bíró: Kecskemét hány kilométer? Hetven? (A marhája, ennyire nem lehet amatőr? Nincs ezeknél táblázat, hivatalos kalkulátor stb.?) Én (hangosan): Hivatalosan nyolcvanöt. Bíró (miután kezét nyújtja az írnok hölgy felé, aki – nem hiszek a szememnek – átnyújt neki egy zsebszámológépet): Az oda-vissza százhetven. Milyen autója van? Én (hitetlenkedve és félig-meddig kínomban röhögve): Opel Combo. Bíró (láthatóan fogalma sincs, milyen kocsiról beszélek): Mennyit fogyaszt az? (Ez hülye!) Én: Hét liter fölött. Bíró: Hát most még le is ment a benzin ára, ez mondjuk 3825 Ft. Én (szárazon): Dízeles. Bíró (békülékenyen): Akkor 4000, jó lesz úgy? (Nem hiszem el, ott ül mellette a népiülnök-fejű SZTK-szemüveges nő, amellett az írnok, a másik oldalán két másik mihaszna, előtte két ügyész, két ügyvéd, ez meg számolgat a zsebszámológéppel, talárban, hivatalosan, a Magyar Köztársaság arra hivatott törvényei és közegei által felkenten, felhatalmazottan. Ez nem normális!) Én (hangosan): Mondja, maguknál a bíróságon ez tényleg így megy? Nincs erre hivatalos jogszabály? (Tudom, hogy van.) Bíró: Van rá jogszabály, de így egyszerűbb. (Én meg nézek rá, mint egy apagyilkosra. Hogy akar ez a marha bárkit is elítélni? Milyen jogszabály alapján? Végső soron le is lőheti. Mert van rá jogszabály, de ez így egyszerűbb.) Bíró (gyorsan rájön, hogy orbitális baromságot mondott, s visszakozik): Van egy új jogszabály, ami szerint költségtérítési összeget ki lehet fizetni hivatalos tarifatáblázat nélkül is, tetszőleges mértékben. (Kétkedőn ingatom a fejem, de mindketten tudjuk, hogy ennek nem fogok utánanézni.) Felháborodottan és morcosan veszem át a papírjaimat és a 4000 Ft-ról szóló utalványt. Átmegyek a másik épületbe, némi várakozás után egy aláírásért kezembe nyomnak 4000 Ft-ot. Nem kérnek se forgalmit, se személyit. Mondhattam volna a bírónak, hogy Záhonyból kellett feljönnöm. Lehet, hogy be kellett volna bizonyítanom, de minek bizonyítani? Ha van is rá jogszabály, anélkül egyszerűbb.

 

Szegény Muráti Lili! Mégha sokba is került nekünk, nem bánom, hogy játszhattunk neki, hogy ott ült mellettünk a színpadon, s hallgatott minket, félrehajtott fejjel, néha félálomban, néha érdeklődve. A gála után néhány hónappal meghalt. Fantasztikus színésznő volt.